Minden nagyon gyorsan változik? Tegnap még mást terveztünk mára? Kicsúszik a lábunk alól a talaj, minden bizonytalanná válik? Az időnek különleges szerepe van a krízishelyzetekben. Nézzük meg milyen szakaszai vannak a humanitárius kríziseknek és jobban fel tudunk készülni a hirtelen gyorsuló és lassuló időre.
Az elmúlt években több vészhelyzeti krízis szimulációban vettem részt és képzéseken arról, hogyan kell viselkedni, mit kell tenni vészhelyzet esetén , globális Emergency koordinátorként dolgozom egy nemzetközi humanitárius szervezetnél és a sors is úgy hozta, hogy több szervezeti krízisét is végignéztem. Persze nagyon különböző vészhelyzetekről van itt szó, attól kezdve, hogy valakit elrabolnak, a szervezetet megtámadják vagy földrengés érkezik. Láttam olyat, amikor ezek a krízisek teljesen felforgatták, tönkretették a szervezeteket, országokat és amikor a krízis megerősítette a közösséget és igazi csapatként léptek ki belőle sokkal erősebben, mint előtte.
Ezekben a krízisekben voltak közös pontok, az egyik ilyen az idő.
Idő tervezés
Tegnap hallottam, hogy valaki azt tervezi, hogy két hétre otthon marad, ettől
többen bocsátkoztak találgatásba, hogy mi lesz két hét múlva és hogy nem lenne-e jobb hosszabb vagy rövidebb időben gondolkodni. A krízisek egyik velejárója, hogy minden nagyon gyorsan változik. Akár óráról órára változik a helyzet. Felesleges ezért azt tervezni, hogy mi lesz két hét múlva, mert úgysem tudjuk. Tervezzünk mára, holnapra. Amit még tehetünk, hogy kicsit távolabbra is kitekintünk és végiggondoljuk, hogy ha a krízis hosszabban (akár több hónapig is) elhúzódik, akkor hogyan fogunk élni, mire lehet szükségünk. Ezt jellemzően csak akkor tudjuk megtenni, amikor már a kezdeti időszaknak vége, és belekerültünk a krízis kiteljesedési szakaszába.
Szakaszok
Legjellemzőbben az elején még nem tudjuk, hogy mekkora a krízis, vagy hogy krízis-e egyáltalán. Ilyenkor fontos, hogy a szakértők figyeljék a híreket, prevencióval foglalkozzunk és készenlétben legyünk. Nyilván leginkább a szakmabeliekre vonatkozik ez, a természeti csapások nagy része nem válik vészhelyzetté, mint mondjuk Fülöp szigeteken, a tájfunok kéthetente jönnek, mégsem csinálnak akkora kárt, mint az az évi 3-4, amik igazi humanitárius krízist idéznek elő. Ilyenkor figyeljük a fejleményeket és készenlétben állunk a riasztásra. Általában pár óra alatt, legfeljebb egy nap alatt kiderül, hogy komolyan kell-e vennünk a természeti csapást. Nyilván más a helyzet egy háborús konfliktussal, ott sok múlik azon, hogy a katonai taktikák kereszttüzében látjuk-e a tényleges veszélyt.
A kirobbanási szakaszban már biztosak lehetünk benne, hogy ez egy krízis. Ilyenkor a nagy világszervezetek kinyilatkoztatják, mint a mostani esetben a WHO, hogy ez egy globális veszély, aztán hogy egy globális járvány (pandemic) és sokszor azt is megmondják, hogy ez pontosan mit jelent és hogyan kell viselkedni. Nem árt ilyenkor hivatalos forrásokból informálódni lehetőleg angolul, mert az információ sokszor torzul vagy hiányos egy másik nyelven éppen attól függően, hogy mit találnak fontosnak, vagy közlendőnek a helyi hatóságok.
Felelős vezetőként akár szervezetben, akár közösségben ilyenkor már egy lépéssel a többiek előtt kell járnod, összehívni mindenkit és megnyugtatni a kedélyeket.
Mert a kirobbanási szakaszban szokott megérkezni a pánik és a káosz. A pániknál nagyobb probléma a káosz. A krízisekben azért érdemes ezeket elkerülni, mert míg sok esetben pánikot kelteni, káoszt teremteni szoktak akár politikai, akár gazdasági okokból, egy ilyen globális krízishelyzetben olyan pánik és káosz alakulhat ki, amelyet aztán senki nem tud kontrollálni. Fejlett országokban, társadalmi és kormányzati struktúrával, katonasággal, rendőrséggel, katasztrófavédelemmel, egészségügyi rendszerrel rendelkező országokban ritkán alakul ki ez a fajta valódi nagy pánik és káosz. Az ilyenekkel nem rendelkező országokban, ahol eleve belviszályok szabdalják szét az országot, vagy korábbi krízisekre érkezik az újabb csapás, ahol nincs egészségügy és a katonaság polgárháborúban harcol, ott tud nagyot ütni egy krízis.
Ezért mennek ilyen országokba humanitárius szervezetek, hogy kisegítsék az embereket akkor, amikor a saját országuk nem tud rajtuk segíteni. Mennek mérnökök, logisztikusok, egészségügyi dolgozók, katasztrófavédelmisek, akik irányítják a kiszabadításukat azoknak, akik a földrengésnél a házuk alá szorultak, ideiglenes kórházat állítanak fel, ideiglenes szálláshelyeket, biztosítják a szükséges élelmiszereket, víztartályokat építenek, rendet teremtenek a káoszban és pánikban.
Fejlett országokban ez az ország vezetésének feladata.
A 2015-ös nepáli földrengésnél a katasztrófa után a humanitárius szervezetek és a helyi hatóságok kimenekítették az embereket, ellátták őket az első hetekben, majd egy hosszabb távú programmal (nem minden humanitárius szervezet csinál ilyet, ez már “nemzetközi fejlesztési munka”) újra elindították őket az életükhöz való visszatéréshez, pénzügyi támogatást adva, házak újjáépítését finanszírozva, vállalkozásokat támogatva. És így lassan újra visszaáll a rend.
Bizonyos kríziseknél beállhat egyfajta ideiglenesnek kikiáltott állapot, amely ha a krízis mégis elhúzódik, vagy nem érkezik megfelelő segítség, akár nagyon-nagyon hosszúvá is válhat. A szír és a jemeni háborúk és a menekültjeik helyzete ilyen, a klímaválság miatti 22 millió ember éhezése Kelet-Afrikában is ilyen. Ezekre a krízisekre csak ideiglenes humanitárius segítség érkezett, amely azokban a legdurvább napokban tud csak segíteni, amikor kirobban a krízis, de a továbblépésben csak nemzetközi összefogással, nagyobb befektetéssel, fejlesztési programokkal tudnának segíteni más országok. Így az ideiglenes állapotból nem tudnak állandóba kerülni az emberek és megrekednek menekült táborokban, éhezésben, nyomorban.
Ennél még súlyosabb a helyzet, ha egyik krízis a másikat éri, mint például Kelet-Afrikában, ahol például Szomáliát, egy éve ciklon rázta meg, majd óriási szárazság ütötte fel a fejét, ami éhezésbe torkollott, majd áradás jött és most a sáskahadjárat. (A klímaválság legnagyobb elszenvedői mindig a legszegényebb országok.) De Kongóban is több krízis hat egymásra, volt ebola, országon belüli tömeges elvándorlás, fegyveres konfliktus. Mondhatnék még ilyen példát, jelenleg az Oxfamnál 32 olyan humanitárius krízist tartunk számon, amelynél segítséget nyújtunk.
A lecsengési szakaszban már mindenki sokkal nyugodtabb, ilyenkor már tudjuk, hogy nemsokára vége a vészhelyzetnek és minden lassan, de végülis visszaáll a rendbe. A rend lehet, hogy nem ugyanolyan, mint korábban és lehet, hogy új folyamatokat, rendszereket kell kialakítanunk, változtatnunk és változnunk, de tudjuk, hogy a nehezén már túl vagyunk.
Idő és információ
Az idő és az információ együtt jár a krízisekben, az elején kevesebbet tudunk, találgatunk, majd félinformációkat és ekkor félni kezdünk. A pánik és káosz elkerülése miatt nagyon fontos a kommunikáció, az őszinte és mindenre kiterjedő. A félreinformálás, a cenzúra a legrosszabb, ami történhet, mert akkor az emberek nem tudják milyen és mekkora veszéllyel kell szembenézniük, nincs alkalmuk a felkészülésre sem és még a bizalmuk is megrendül azokban, akiknek a legjobban ki vannak szolgáltatva éppen.
Koncentráltág
Abban az esetben, amikor már mindenki erről beszél és mindenki minden második percben erre gondol, felesleges arra buzdítani magunkat, hogy ne gondoljunk rá, ne foglalkozzunk vele. A munkahelyen ilyenkor sokszor leáll a munka, az emberek hirtelen nem tudják mit csináljanak, bár a munkájuk nem változott, mégis hirtelen felmerül a kérdés, hogy van-e egyáltalán értelme a feladatuknak. Az idő másképpen kezd működni, minden hirtelen nagyon gyors és nagyon lassú is.
Stressz
A hirtelen jött krízis nagyon megviseli a szervezetünket, folyamatosan aggódunk, beszélünk, híreket olvasunk, minden változik és nekünk is azonnal adaptálódni kell. Megváltoznak a hétköznapjaink, de mégis mindent folytatni kell ugyanúgy. Vagy mégsem? Tényleg mindent ugyanúgy folytatni kell?
A világunk épp kifordul a négy sarkából. Megtehetjük, hogy megállunk egy percre és körülnézünk. Szükség van arra, hogy beszéljünk, információt osszunk meg, akár százszor is elmondjuk mit érzünk, mit hallottunk a szomszédtól. Erre sokkal nagyobb szükség van, mint hogy ugyanannyi idő alatt elvégezzük ugyanazt a munkát, mint normál esetben.
A közösségek ilyenkor megváltoznak, nagyon nagy szükségünk van egymásra. A világ változik körülöttünk, mi is változni kényszerülünk.
Beszéljünk, támogassuk egymást, osszuk meg ne csak a híreket, de azokat a megoldási ötleteket is, amelyeken gondolkodunk. Osszuk meg egymással hogyan kezeljük a stresszt, hogyan kezeljük az otthonmaradt gyereket, a hirtelen megszűnt munkánkat és a sok időnket. Osszuk meg a gondolatainkat arról, mi lesz, ha több ideig is elhúzódik a krízis, ha nem lesz munkánk, bevételünk, mit kell változtatni az életünkön emiatt és hogyan, milyen módon fogunk majd újrakezdeni?
A krízishelyzetek kihozhatják belőlünk a legjobbat is, az összefogást, az egymás támogatását, a kreatív megoldásokat.
Az idő most erre érkezett el, használjuk ki.
