Ebben a blogcikk sorozatban végigvesszük azokat a legfontosabb gondolatokat, amelyek segítenek leküzdeni a félelmed az adománygyűjtéstől. Attól, hogy kínosnak érzed a kérést.
“Már megint az emberektől kérjünk? Akik már korábban is adtak? Adjanak megint? Már megint őket terheljük? Az önkénteseinket, akik már így is a szabadidejüket adják nekünk? A követőinket, akik eddig is annyiszor megosztották a posztjainkat?”
Sokszor találkozom ezzel az aggodalommal munkám során. Ügyfeleim, kisebb és nagyobb civil szervezetek sokszor úgy érzik folyton “terhelik” a magánszemélyeket, a követőiket, azokat, akik szeretik őket. Megint “lejmolunk”, gondolják – vagy a bátrabbak ki is merik mondani – és úgy kezdik a mondatokat, hogy “ha véletlenül te tudnál segíteni”, vagy “ha neked beleférne..” és jön közben a sűrű bocsánatkérés, hogy már megint kérünk és hogy már megint terajtad múlik a fennmaradásunk, hogy megint csak akkor tudunk dolgozni, ha te itt vagy, segítesz, ha beleadsz. És bocsánat, hogy még nem találtuk ki, hogyan legyünk önfenntartóak, hogyan ne kelljen soha többet kérnünk, hogyan legyen minden hónapban elegendő bevételünk még akkor is, ha csak nonprofit tevékenységet végzünk. Szégyelljük, hogy kérni kell, de azért néha, csak ezen múlik.
Mert kérni kínos.
Segítséget kérni nagyon kínos.
Ha másnak kérek, akkor egy kicsit jobb.
De mégis miért van ez így?
Miért kínos kérnünk?
A segítség
Először is a segítségkéréssel kell rendbe kerülnünk. Segítségre akkor van szükségünk, ha egyedül nem boldogulunk valamivel. Például azt mondom a gyereknek, odamegyek kicsit segíteni a matek leckében. Ezzel azt is sugallom, ez az ő feladata, nem az enyém. Én csak egy kicsit segítek, ameddig nem sikerül neked is, ameddig nem állsz talpra, ameddig fejlődsz, növekedsz, ameddig a hirtelen jött krízised tart.
Kinek a dolga?
De tényleg segítségre van szüksége a civil szektornak? Tényleg csak egy kis ideiglenes pénzinjekcióra vágyunk? Csak arra vágynak a civilek, hogy valaki egy kis pénzt adjon nekik és máris robognak tovább a “saját feladatukat” végezni? A civilek, többnyire önkéntesek, vagy olyan emberek, akik valahogyan érintettjei lettek egy helyzetnek, hátrányba kerültek ők vagy a gyerekük, rokonuk, igazságtalanság történt velük vagy ők maguk hisznek egy szebb, jobb világban és erre elköteleződve napi 10 órákat dolgoznak legtöbbször ingyen, vagy nagyon kevés pénzért.
Sosem maguknak.
Mindig másoknak. Másokért, azért, hogy ez a világ mindannyiunk számára jobb, élhetőbb legyen. Jobb társadalom, jobb levegő, egészségesebb környezet, több állat, kevesebb agresszió, több demokrácia, több jog, egyenlőség és átláthatóság, kevesebb visszaélés és bántalmazás. Legyen több öröm és elfogadás, legyen elég játszótér, több színház, több független média, több információ, megbecsülés és béke.
Ezek tényleg csak a civilek érdekei? Ez tényleg csak a civileknek kell? Ez tényleg csak “az én dolgom”? Aki civilként egy-egy ügy mellé állva hordozom annak keresztjét?
Kinek a dolga mindez? Kinek a dolga jobbá, élhetőbbé tenni a világot?
Nem hiszem, hogy csak a civileké. Nem hiszem, hogy csak azé a pár elkötelezett magánemberé, aki felkarol egy-egy ügyet. Szerintem mindannyiunké.
Nem várhatjuk el, hogy a másik két szektor helyettünk álljon ki ügyekért. Az állam ritkán teszi, a cégeknek pedig mi érdekük lenne benne?
Persze civilként rávehetjük őket, kényszeríthetjük őket, ösztönözhetjük őket.
De van egy fontos harmadik szektor, egy vékonyka réteg, ami kevésnek és gyengének tűnik, valójában pedig a legerősebb. Egy olyan szektor, amelyet azok az emberek hoztak létre, akik hiszenk és bíznak, akik látják a jobb jövő vízióját. Akiknek van álmuk. Olyan álmuk, amelyben mindannyiunknak jobb jövőnk lesz.
Ígyhát nem hiszem, hogy “segítségre” van szükség. Valójában társakra van szükség.
Társakra, közösségre, támogatásra szóban, írásban, tettel, önkéntes munkával vagy szakértelemmel, kapcsolatokkal, és ha mindez éppen nem elérhető, akkor pénzzel is lehet.
Adomány vagy adományozó
A pénzügyi adomány fontos, de nem a legfontosabb.
Mindig a donor a legfontosabb, a támogatónk, a követőnk.
Az ember, akit megérintett a téma, az ember, aki kapcsolódni akar hozzánk, akinek szintén fontos az a bizonyos jövő, az a vízió, amiért küzdünk.
Mert egy ügyet egyedül nem lehet megnyerni.
Csak ha sokan vagyunk.
(Hamarosan folytatjuk.)