Ebben a blogcikk sorozatban végigvesszük azokat a legfontosabb gondolatokat, amelyek segítenek leküzdeni a félelmed az adománygyűjtéstől. Attól, hogy kínosnak érzed a kérést.
“Már megint az emberektől kérjünk? Akik már korábban is adtak? Adjanak megint? Már megint őket terheljük? Az önkénteseinket, akik már így is a szabadidejüket adják nekünk? A követőinket, akik eddig is annyiszor megosztották a posztjainkat?”
Sokszor találkozom ezzel az aggodalommal munkám során. Ügyfeleim, kisebb és nagyobb civil szervezetek sokszor úgy érzik folyton “terhelik” a magánszemélyeket, a követőiket, azokat, akik szeretik őket. Megint “lejmolunk”, gondolják – vagy a bátrabbak ki is merik mondani – és úgy kezdik a mondatokat, hogy “ha véletlenül te tudnál segíteni”, vagy “ha neked beleférne..” és jön közben a sűrű bocsánatkérés, hogy már megint kérünk és hogy már megint terajtad múlik a fennmaradásunk, hogy megint csak akkor tudunk dolgozni, ha te itt vagy, segítesz, ha beleadsz. És bocsánat, hogy még nem találtuk ki, hogyan legyünk önfenntartóak, hogyan ne kelljen soha többet kérnünk, hogyan legyen minden hónapban elegendő bevételünk még akkor is, ha csak nonprofit tevékenységet végzünk. Szégyelljük, hogy kérni kell, de azért néha, csak ezen múlik.
Az előző cikkben már beszéltünk arról, hogy mindez miért nem “segítség”. De kérni akkor is kell. És kérni még mindig kínos…
Kiknek szólunk?
Ha egyet tudsz érteni az előző cikkemmel és szerinted is a donor, az ember a legfontosabb, akkor márcsak az a kérdés, hogy ki is az?
Amikor egy szervezet először adja fejét adománygyűjtésre, sokszor úgy gondolják a jövőbeli donoruk valaki ismeretlen, láthatatlan személy, akinek sok pénze van és nem tudja hova költeni. Akit csak meg kell keresni, megismerni és alig várja, hogy támogathasson.
De valójában a donoraink már körülöttünk vannak. A legtöbbször nem teljesen idegen emberek akarnak nekünk adományozni, mert ők még nem ismernek, nem tudják, hogy pontosan mit csinálunk, hogy mi is a hatása és hogy tényleg jó helyre megy-e a pénzük. Viszont azok, akik már ma a követőink a Facebook-on, akik látták, ahogyan a szomszéd kisfiúnak segítettünk, akik eljönnek a rendezvényeinkre, akik önkéntesen beállnak vajas kenyeret kenni, akik folyton azt mondják milyen hálásak nekünk, a munkánknak. Nos, ők az igazi támogatóink!
Néma gyereknek anyja sem…
A közösségünk, azok az emberek, akik nem csak nyomonkövetik a munkánkat, de aktívan részt is vesznek benne, vagy akik rendszeresen megosztják a posztjainkat, azok, akik ott fognak állni mellettünk akkor is, ha gond van. Ők azok, akik nem csak adományozni fognak, de megsokszorozzák az erőfeszítéseiket, akik maguk is adományt fognak kérni, akik duplázzák az önkéntes munkájukat, akik háton veregetnek, akik velünk szaladnak, akik velünk örülnek. Ők azok, akikkel egy csapattá válunk, akik által az erőnk megsokszorozódik.
Ők azok, akik nem csak segítenek, de ott vannak velünk.
Akiknek egy dolgot kell tudniuk, hogy szükségünk van rájuk!
Most mégjobban, mert éppen bajban vagyunk.
Nem kérni kell, hanem kiáltani.
Kikiáltani a közösségükben, a völgyünkben, a családunkban, hogy most gond van.
És akkor, aki tud, jönni fog.
Ha…
És nem kell többé úgy megfogalmazni, hogy “ha, megteheted”, hogy “ha, neked is fontos”. Nem kell bocsánatot kérnünk, hogy szükségünk van egymásra. Sőt!
Nem kell feltételeznünk, hogy senki sem fog jönni. Nem kell szabadkozni és sajnálkozni.
Örülnünk kell, hogy adódott egy helyzet, ami összefog, összetart, amelyben összeállhatunk többen, amelyben ránk van szükség, közösségként.
Kérni lehet, hogy kínos, de közösségként élni nagyobb erő, mint hinnéd!
Ne habozz, de szabadkozz, csak hívj!
És aki tud, aki akar, az ott lesz!
